Sokak diétáját követem, sokaknak segítek elindulni a fogyásban. Mindig kérdés, hogy „mennyit és milyen gyorsan fogok fogyni”? Aztán az indulás után elkezdődik a méreckedés... A diéta elején szoktam elmesélni a tapasztalataimat, amivel egyből tisztába is tesszük ezt a mérlegelés meg kiló-számlálás kérdést. Leírom most Nektek is!
Amellett, hogy megosztok ma Veletek egy sikersztorit, engedjétek meg, hogy elmélkedjek is egy picit. Azt gondolom, hogy az önismeret sokszor ingoványos, útvesztőkkel teli folyamatában óriási lépés az, ha ha felismerjük, hogy semmi értelme annak, ha állandóan hasonlítgatjuk magunkat másokhoz. Persze, könnyű ezt mondani… A valóságban mi történik? Szembe jön valaki, azonnal beindul a „hasonlítgató-gépezet”. Fiatalabb? Vékonyabb? Mosolygósabb? Vajon van családja? De jó neki, biztos nem hízásra hajlamos, mint én… De jó neki, biztos eredetileg egyenes a haja, nem kell folyton vasalgatnia, hogy kinézzen valahogy… és még sorolhatnám.
Edzőként és életmód-tanácsadóként büszkén mondhatom, hogy a gyerekeim is sportolnak. Amikor elkezdtem magam is mozogni 8 évvel ezelőtt, akkor a nagyobbik fiam már a helyi kempo edzésekre járt egy éve. De mint tudjátok, egy kicsi és egy pici mellett magamra nem sok időm jutott, így az én mozgásom még egy évet váratott magára.
Gimis korom óta van egy réteg narancsbőr felület a popsim vonala alatt. Engem nem érdekel, ki mit mond, hogy dicsérnek... Én látom, érzem, és engem zavar. Vagyis zavart.
Van az a mondás, hogy az élet nem habostorta. Meg nem fenékig tejfel... Olyan miért nincs, hogy „nem saláta”? Lehet, hogy azért, mert az élet saláta? Meg magok? Meg csírák? Meg diéta? Meg sport? Jaaaahj, legyen már inkább habostorta...
A minap nagy port kavart egy celeb blogbejegyzése, miszerint a kövér ember vizuális környezetszennyezés, és „csak akarni” kell, ha változtatni szeretnénk. Hát, ez nem biztos, hogy így van...
