Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én otthon – legyen az home office vagy hétvége – smink nélkül, hagyma konttyal a fejem tetején, tréningruciban tengetem a mindennapjaim. Amikor kiszaladok közértbe, postára, vagy logisztikázom a gyerekeket, akkor sem foglalkozom az outfitemmel, meg a fejemmel. Aztán jön egy olyan nap, mint a nyár elején...
Amellett, hogy megosztok ma Veletek egy sikersztorit, engedjétek meg, hogy elmélkedjek is egy picit. Azt gondolom, hogy az önismeret sokszor ingoványos, útvesztőkkel teli folyamatában óriási lépés az, ha ha felismerjük, hogy semmi értelme annak, ha állandóan hasonlítgatjuk magunkat másokhoz. Persze, könnyű ezt mondani… A valóságban mi történik? Szembe jön valaki, azonnal beindul a „hasonlítgató-gépezet”. Fiatalabb? Vékonyabb? Mosolygósabb? Vajon van családja? De jó neki, biztos nem hízásra hajlamos, mint én… De jó neki, biztos eredetileg egyenes a haja, nem kell folyton vasalgatnia, hogy kinézzen valahogy… és még sorolhatnám.
Van az a mondás, hogy az élet nem habostorta. Meg nem fenékig tejfel... Olyan miért nincs, hogy „nem saláta”? Lehet, hogy azért, mert az élet saláta? Meg magok? Meg csírák? Meg diéta? Meg sport? Jaaaahj, legyen már inkább habostorta...
Elmesélek néhány történetet röviden, látni fogjuk, hogy egy ponton összeérnek a szálak - s ez nem más, mint a közösségi oldalak - nem biztos, hogy teljesen valóságszerű - világa.
