KIAKADT A MÉRLEGEM, AVAGY KIAKADTAM A MÉRLEGEN – egy mini-diéta őszinte vallomása

2020 április 16. Author Guest

Évek óta gondolkodtam rajta, hogy nem ártana picit diétázni. Na de mit számít az a néhány kg? Sokan észre sem vették rajtam, és igazából elfért. Nem volt egészségkárosító hatása (egyelőre), nem voltak belőle egészségügyi következményeim sem, legalábbis közvetlenül. Viszont én éreztem: jobban lennék a kis túlsúly nélkül, és klassz önbizalom-bomba volna a fogyás. Az elmélet tehát könnyen megvolt, de a gyakorlat…

 

Nem az édesség volt az elsődleges gyengém, de idővel azt is megkedveltem (sajnos). Ami viszont biztosan elgyengít, a sós finomságok. A nassolás királynőjének sorait olvassátok 🙂 . Az a típus vagyok, aki anno a kollégiumi szobatársaitól egy doboz (!) azaz kb. 10 csomag  sós chipset kapott ajándékba a születésnapjára. Aki elképzelni sem tudja a mozit popcorn nélkül (ezúton is minden tiszteletem tehát Éva szerzőtársamnak, aki salátázik a filmszínházban… ).

 

Sokáig az történt, hogy minden nap nagyjából tízszer gondoltam arra, hogy diétázni kellene, és 2-3 havonta bele is vágtam – két napra. Aztán elmaradt, elfelejtődött. Elég fárasztó volt minden nap azon agyalni, hogy fogynom kellene, és éreztem, hogy valahonnan lelki erőt szeretnék meríteni hozzá. Szakmámból fakadhat, hogy én elsősorban a lelki változásoktól reméltem ezt az erőforrást, és így is történt. (A segítséget ezúton is köszönöm kolléganőmnek, Móninak!)
Egyszer csak elkezdtem érezni, hogy most vagy soha! Beálltam hát a sorba és belevágtam év elején, napra pontosan január 5-én.

 

Plusz motivációt adott két ismerősöm. Mindegyikük több tíz kilótól szabadult meg, és szemmel látható változásaik biztatóak voltak, felnéztem rájuk. Továbbá azt gondoltam: nem igaz, ha ők képesek rá, én miért ne lennék, mikor negyed annyit kell csak leküzdenem?
Volt tapasztalatom is, mert életem során már kétszer adtam le ezeket a plusz kilókat. Csak visszamásztak a kis mocskok, amikor épp nem volt energiám figyelni rájuk, ötévente egyszer.

Induláskor a mérlegem már túllépte a komfortzónánkat. Az első napokban rettenetesen sajnáltam magam: nem volt nasi, nem volt kedvenc vacsi… Márpedig én este vagyok (farkas)éhes, amikor már nem ajánlott, reggel pedig nem, noha bőséges reggeli javasolt. A családom falatozott mellettem, én pedig még 2-3 hét múlva is azt éreztem, menten éhen halok este, amikor hazaérek a munkából. Mindegy volt, hogy mennyit eszem napközben, mennyit reggelizek. A diétás barátaim tartották bennem a lelket, kb. úgy, mint Csernus doki: „eszedbenejusson! csinálodnehisztizz!” De működött. És egy idő után könnyebb lett.

 

Belejöttem, s talán összeszűkült kicsit a gyomrom is, megszoktam, hogy másképp étkezem. Valamint elindultak lefelé a kilók, ez adott egy kis sikerélményt, lendületet a folytatáshoz.

 

Bár sokan nem javasolják, de nekem ez a módszer vált be: ha minden áldott reggel megmérem magam, és felviszem egy alkalmazásba, hol tartok, ami pedig mutatja a súlyváltozásokat. Így pontosan tudom, hogyan haladok, és mire miként reagál a szervezetem.

 

Adódtak ebből meglepetések is, amik viszont majdnem meghiúsították a diétát… Erről olvashattok a jövő héten. 🙂 

 

Szerző: Adrienn

 

A cikkben szereplő képek illusztrációk. 

Korábbi Okos Magos termékeink blnce néven érhetők el!

Vissza