ENGEDD MEG MAGADNAK, HOGY ÉREZZ, ÉS NE FOJTSD VISSZA AZ ÉRZELMEIDET!

2020 február 17. Bacsa Katie

Azt már nagyon jól tudjuk, hogy az érzelmeinket nem szabad a szőnyeg alá seperni. Ha visszafojtjuk, lenyomjuk, magunkban tartjuk, előbb-utóbb alattomosan előbújik, s legrosszabb esetben kórházba küld minket, hogy radikálisabban szembesüljünk azzal, amivel korábban nagyon nem szerettünk volna.
                                       
Tinikönyvemben és a foglalkozásaimon is igyekszem motiválni a fiatalokat arra, hogy merjék megélni az érzelmeiket, legyen az bármilyen negatív vagy fájdalmas.

                                                 
„Engedd meg az érzéseidet. Nem kell ahhoz senki engedélye, hogy Te valakit szeress. Még ha fáj is, akkor is engedd meg magadnak.”

                     
Abban hiszek, hogy – mivel embernek születtünk – természetes, hogy a lelkünk érzi a negatívabb típusú érzelmeket is. Éppen ezért hamis az a világkép amit az „Insta-világban” láthatunk az állandóan mosolygó main influencerektől.
Nagyon ritkán, és akkor is jellemzően csak UTÓLAG nyilatkoznak akár celebek, akár az átlagemberek a szomorú érzelmekről.
                                                   
Magyarországon 2 generációval ezelőtt teljesen tabunak számított az érzelmek kimutatása. Még drága nagymamám is – aki bár tök modern volt a maga nemében, Skype-ot például elsőnek használt a családból – tartózkodott a szélsőséges érzelmektől. Gyakran figyelmeztetett utasítóan bizonyos szituációkban: “Nehogy sírj nekem!” Vagy éppen: “Ne nevess!”

És éppen ez az…!
Mindkettő megélésére szüksége van az emberi természetünknek. Ha a bánatukat visszafojtják a tinik, mert meg akarnak felelni a művigyorgós mainstreamnek, a fájdalmuk kísérti őket, és még mélyebbre kerülnek. Akár egy következő csalódáskor.
Azért, mert az összes létező energiájukat a leplezésre fordították.
És még motiválják is egymást az álarc viselésére, és a tumblr-ről hasonló idézeteket reblogolnak:
               
Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva, hanem mikor belül sírsz és mégis mosolyogsz.”
                   
Vagy: „Mindig az az erősebb, aki nem tombol, hanem mosolyog.”

                     
A legnehezebb, ha hallasz egy hírt, és úgy kell tenned, mintha nem érdekelne.”

                        
Könyvemben különböző gyakorlatok során – melyeket sikerrel megéltek a megírás előtt fiataljaim – tanítom meg őket arra, hogyan éljék meg a fájdalmakat, hogyan és milyen kapaszkodókat találjanak, hogy a tényleges veszélyt (a depressziót és ártalmas állapotot) azért elkerüljék. Erre az egyensúlyra, a tudatosságunk legjavára igencsak szükség van a mély érzelmeket kínáló élethelyzetekben.
                                            
Véleményem szerint nem megoldás, viszont tudatosan használva sebkezelés lehet a klasszikus módszerek alkalmazása, pl. a figyelem lekötése és a pozitív programok. Azonban a sírásra, “fetrengésre”, “sötét oldalra” is szükség van! Okosan bele kell és bele lehet menni. Ugyanis a megértés, a tényleges feldolgozás, és a valódi, de tényleg igazi továbblepés innen kezdődhet.
                                                   
De mi a helyzet a pozitív érzelmekkel?

                                         
Nem is olyan régen saját magam is megtapasztaltam, de jobban belegondolva egész kamaszkoromat végigkísérte egy bizonyos érzelem: a szeretet kimutatásának visszafojtása,  apukámmal sosem kapcsolódhattam és nem éreztethettem vele a szeretetemet.
                                             
Most, az utóbbi évemben keményen és több személyen keresztül is megtapasztaltam, mennyire nehéz a pozitív érzelmeket is bent tartani.
                                             
Amikor annyira szeretsz valakit, tiszta szívből, hogy alig bírod ki, hogy ne ajándékozz. Hogy ne üzenj. Hogy ne tedd boldoggá, pedig pontosan tudod, hogy kellene és akarod is. Hogy ne jelezd neki vissza, ha valamit jól csinált… Iszonyú nehéz és idegőrlő, folyton megálljt parancsolni magadnak, amikor érzed a késztetést. Ártalmas, ha ezt erőszakkal el kell temetnünk magunkban.
                                                 
Mit tettem?
Sokáig semmit. Mert nem tudtam mit kezdeni ezzel, hiszen még a felismerés is új volt, aztán az új helyzetek, emberek csak erősítették az egészet.

Éreztem a feszültséget, amely majd szétszakított. Ennyi.
Szakítás után például nyilván “nem megengedett” a pozitív kommunikáció, szeretet eljuttatása az ex felé.  Ugyanez a helyzet családtagokkal is, akik felé most lehetetlen az út.



Mi segít?
Az lenne a legjobb, ha mindenfele gátlás és visszatartó tényező nélkül, bármi is van, kimutathatnánk, megélhetnénk az érzelmeinket. És akkor nem kéne olyan görcsösen ráfeküdni az “engedd el – engedd el” parancsoknak. Különben is, hogyan is?? Még ha a tudat érti is, hogy az lenne a legjobb. De ha valaki belekerül, nincs az a recept és döntés sem, ami csettintésre működne. “Engedd el te vazze…” szoktam gondolni magamban, ha valaki ezt kéri tőlem. Szerintem ezen a folyamaton végig kell menni…
Javarészt az ego az, ami miatt ilyenkor “nem vallunk szint”. Nehogy már beégjünk… vagy ugye nincs viszonzás és az fájdalmas… stb-stb.
                                 
Egy dolgot lehet tenni, megélni ahogy lehet, például ilyen módokon:

  • Levelet írni, de el nem küldeni
  • Hangüzenetet felmondani, de soha el nem mondani élőben
  • Lefotózni amit megmutatnánk neki, de soha el nem küldeni valóban
  • Jókívánságokkal elaludni
  • Mosolygós arcot képzelni
  • És érezni, átélni szívben a szeretetet
  • Rajzolni neki. Akár meg ajándékot is venni, ha úgy adódik

 

Hiszen, úgyis teszünk lépéseket, kitöröljük a számát, vagy nem állunk vele szóba. De ha már energiát áldozunk, miért ne a szeretet-energia legyen az, amivel magunknak is kedvezünk?

Nekem megkönnyebbülés volt, amikor azt éreztem: megengedem magamnak, hogy szeretetet érezzek felé.

 

Nyilván ezt se végtelenségig és bolondulásig. Viszont így előbb-utóbb kifut magától az érzés, és megtörténhet az elengedés… mert az egészséges lélek valóságra fog vágyni egy idő után.
                                     
Erre a “módszerre “ egyébként eredetileg azt mondtam az elején: “köszi szépen, ezt akkor kéne alkalmazni, amikor valamelyik fel meghal…” De vajon amíg élünk, miért nem váltjuk valósággá a pozitív érzelemkimutatás ösztönét?
Pedig annak az életben több értelme van, és néha szükség van rá.
Mert a saját szereteted egy ténylegesen magasabb szintre emelkedhet, a világba – s talán hozzá, hozzájuk is – pozitív energia érkezik. Méghozzá maximálisan önzetlen formában.
                     
Nem kell visszafojtani az érzelmeinket. Nem szabad.

 

SZÜLŐK, ÉBRESZTŐ! A TINI LÁNYOK ÉJJEL SÍRNAK!

Korábbi Okos Magos termékeink blnce néven érhetők el!


Vissza