MEGHALT A CICÁM!

2019 május 27. Tóth Gábor

Egy átlagos hétköznap volt, siettem. Csupán tíz percem volt, hogy beugorjak tiszteletre méltó könyvkiadómhoz, mentoromhoz és a bolygó egyik legempatikusabb állatorvosához, a pilisvörösvári állatorvosi rendelőbe. Időnként összefutunk ott ügyeket intézni, ha éppen nem műt, és olyankor kiszalad pár percre beszélni.
                          
                                    
Zsongott a fejem a sok tennivaló és feladat miatt. Felületesen láttam meg, hogy a váróban, ahol egy-két kutyus várakozott gazdijával, egy kislány gubbaszt szomorúan és aggódva, könnycseppet elmorzsolva szemében. Ölében kicsiny fonott kosárban egy cica betakarva. Gyönyörűszép bársonyos szőre volt. A kislány anyukája mellette ül, tekintete szintén nem sejtet jót, mindketten a kosarat nézik és rendezgetik a takarót. Ahogy átsiettem a várón, belepillantottam a kosárba, egy tizedmásodpercre találkozott a tekintetem a cicáéval, aki mintha csak a fejét tudta volna mozgatni, teste mozdulatlan volt. Kedves, szelíd, de fájdalmas és kérlelő tekintete volt. Pillanat műve volt ez a mozzanat, és szaladtam is tovább, fontosnak vélt feladatom után.

 

Kisvártatva megérkezett doktorom is, aki szokásos gördülékenységével és hatékonyságával mindig lenyűgözött. Említette, hogy hoztak egy cicát, elütötte egy autó, és most vizsgálják, sürgős eset. „Mi a baja, meg tudod menteni?” – kérdeztem, felidézve a váróban látottakat. „Lebénult, el kell altatnunk.” – mondta együttérzően.

 

Gondolataimba mélyedve haladtam át újra a várótermen, és a résnyire kinyílt ajtón láttam a fehér köpenyes doktoromat és kolléganőjét, a zokogó kislányt és szintén könnyező anyukáját, ahogy állnak az asztalon tehetetlenül fekvő cica mellett, és szeretnék megváltoztatni a megváltoztathatatlant. A kislány becézve simogatta szeretett cicáját és kérlelte, könyörgött, hogy ne menjen el, maradjon velük.

 

Bár már megszokásból is siettem volna tovább, mégis lassultak lépteim, és megálltam. Azt hiszem, ott és akkor történt bennem valami. Kényszerítő erővel hasított a lelkembe a tehetetlen gondolat: bárcsak valahogy menthető volna ez a kisállat, amely láthatóan családtaggá vált. Bármit megadnának, hogy élhessen, hogy együtt játszhassanak újra a csodás tavaszi időben, de már nem lehet. Egy rohanó autós figyelmetlen volt és elütötte. Mert egy átlagos hétköznap volt és sietett. Talán zsongott is a feje a sok tennivaló és feladat miatt.
                     
                             
Napokig az eset hatása alatt voltam. Tanúja voltam egy család fájdalmának, ahogy elvesztették szeretett cicájukat. Hány és hány ilyen eset történik nap mint nap, és ami ennek kapcsán még erősebben bevillant: hányan vesztették el hozzátartozójukat, családtagjukat. Ki gondol velük, rájuk? Az élet robog, kergetjük céljainkat, csak éppen a lényeg veszik el gyakran: az emberség, az empátia, a jó szó.

 

Azt hiszem, ha újra élhetném azt a napot és azt a negyed órát, nem robognék már át a várón, hanem melléjük ülnék egy kicsit. Szeretnék osztozni a fájdalmukban, szeretném megérezni, mit éreznek, csak egy kicsit. Mert egymást érteni, csak érezve és együttérezve lehet. És ma már tudom, hogy lélekben pár percre tényleg ott is maradtam velük.

 

Bevallom, nem mindig értem Bölcs Salamont, aki ezt írta: „Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív. A bölcseknek elméje a siralmas házban van…” Mégis most talán sikerült jobban értenem: a veszteség érzése megtanít értékelni a jelent és hálásnak lenni azért, akik még élnek és akikkel együtt lehetünk.

 

Mert sok az autó és sok a siető ember. Egy átlagos hétköznapon…

 

“A PORSZEMEK KÉPESEK HATALMAS FOGASKEREKEKET IS MEGÁLLÍTANI!”

Korábbi Okos Magos termékeink blnce néven érhetők el!


Vissza