HOGYAN BÁNUNK A – BENNÜNK ÉLŐ – GYERMEKKEL?
Ma a Ligetben jártam, itt rendezték meg a város gyermeknapi programját. Láttam ott egy felnőttet gyerekkel úgy sétálni, hogy bármit is szeretett volna a gyermek, a felnőtt azt mindig elutasította valamilyen kifogással:
– Ez túl drága…
– Az túl veszélyes…
– Ez túl édes…
– Itt túl hosszú a sor…
– Ez hülyeség…
– Az nem is igazi…
– Ilyen van otthon is…
Nem volt kellemes élmény, de folytattam a néhány méterről való követést, mert kíváncsi voltam a fejleményekre; gondoltam, azért ez a szigorú következetesség, mert majd később lesz valami, ami igazán értelmes, valami olyan, ami megéri a pénzt, a várakozást és/vagy a kockázatot.
Szépen-lassan sodródtunk a tömeggel, majd egyszer csak a kijáraton kívül találtuk magunkat. Vége. A sodrás miatt már nem lehetett visszafelé bemenni. Félreálltam, és csak néztem magam elé, mert meg voltam döbbenve azon, hogy ez a gyermek úgy haladt át a Ligeten, hogy semmi olyat nem próbálhatott ki, amit szeretett volna, és így felemelő élményekkel sem gazdagodhatott. Durva… Szívszorító volt arra gondolni, hogy lehet, hogy nemcsak ez a felnőtt bánik így a benne élő gyermekkel…
Bízom benne, hogy csak egy ritka kivétellel találkoztam; hiszen csodás élmény az, ha a gyermeket elviszed valahová, ahová vágyik, ott pedig elengeded a kezét, és csak a háttérből figyeled. Amikor megkapja azt, amire már régóta és nagyon vágyik, érezheted a szívdobogását és a kezei melegségét; amikor játszik, hallhatod az önfeledt nevetését; majd pedig a fényesen ragyogó szemeit is megnézheted a tükörben.
Boldog Gyermeknapot mindenkinek!
(A nevezetes napok persze csak emlékeztetnek bennünket azokra, akik fontosak… …hiszen mindennap azok.)
Szerző: Ribizsár István
Vissza
