MEGVÁLTOZTAM, ÉS ETTŐL MEGJAVULT A KAPCSOLATOM A SZÜLEIMMEL

2019 január 24. Ábrahám Adrienn

Mennyire hátráltat bennünket, ha rossz családi körülmények között kell felnőnünk? Ilyen esetben van-e más választásunk, mint cipelni a múlttal terhelt súlyos hátizsákot? Mennyit alakíthatunk az életünkön azáltal, hogy saját magunkat próbáljuk megváltoztatni, ahelyett, hogy másokat akarnánk átformálni? Elhoztam nektek egy kliensem, Imola igaz történetét, amit ő maga jegyzetelt le, olvassátok szeretettel! Garantálom, hogy tanulságos lesz.

 

Családunkban a mindennapok szokásos menete volt, hogy mindenki mindenkivel kiabált, vádaskodott, ajtót csapkodtunk, jó szavunk szinte sosem volt egymáshoz. Ahhoz, hogy puszilgatós, ölelgetős, egymást meghallgatós emberi légkörré alakuljon a földi pokol, az elején nem hittem el, de tényleg elég volt annyi, hogy én változzam. Hogy értsétek, mennyire haragudtam a szüleimre, elmesélek pár történetet is a sok közül, amiket sokáig megbocsáthatatlan tüskének éreztem.

 

Kezdem apuval. Gyerekkoromban sokszor kaptam ki, egyszer azért repedt ki a karomon a bőr a nadrágszíj nyomán, mert nem akartam megtanulni a hittanórán kapott szerepet. Sűrűn kaptam azért is, mert 5-10 percet késtem a megbeszélt hazaérkezési időponthoz képest, vagy mert vasárnap nem akartam misére és hittanra menni. Egyszer azért is, mert 8 évesen elkéstem táncról, ahova mindig a szüleim vittek, de ők is elfelejtették, én meg nem akartam az utolsó 20 percre bemenni, de ki volt fizetve, értsd, így kötelező is volt. Az más kérdés, hogy táncra járni egyáltalán nem akartam, meg az is, hogy annak ellenére, hogy meg kellett otthon húzni a nadrágszíjat – most abban a másik anyagias értelemben -, a szüleim mégis befizettek rá.

 

Volt, hogy hajszálon múlott, hogy megerőszakoljanak, a sokkos állapotban megejtett hívásomra viszont annyit kaptam aputól, hogy „Szörnyű, de van ilyen”. Máskor olyan helyre akart beajánlani alkalmazottnak, ahol rengeteg túlórával csak a minimálbér felét kerestem volna (amiről ő tudott, én meg csak ott értesültem róla), mindezt „Tanulj egy kis rendet” címszóval. (Ez a mondat sokaknak ismerős lehet – a szerk.) Ugyanezen a helyen, ennek az ajánlatnak köszönhetően 19 évesen éltem meg életem eddigi legszörnyűbb állásinterjúját is, ahol a méhemben olyan pofátlanul turkáltak, ahogy nem szégyelltek: „Van-e gyereked, férjed? Nincs. Ó, és hosszú párkapcsolatod? Az se, oké, de rövid vagy egyéjszakás kalandokba mennyire mész bele?” Értem én, hogy a nők „veszélyforrás”, de azért ez így amellett, hogy törvénytelen, még sértő is volt. Egy másik alkalommal apu olyan helyre akart beajánlani, ahol köztudottan bunkó volt a főnök és rendszeresen mondott válogatott gyönyörűségeket, főleg a hölgy alkalmazottaknak. Fel is hívott és kérdezte, hogy rendben van-e, ha ajánl a „Dugd fel a papírjaidat a p****” -típusú munkahelyre, de ez a telefon csak látszat volt, hiszen a nemleges választ ignorálta.

 

Amikor 16 évesen kiderült, hogy lefeküdtem az akkori párommal, akivel majdnem 2 éve voltunk együtt, egy hétig „büdös kurvának” hívott.

 

Anyu is adott bőven feldolgozni s megbocsátani valót. Nőgyógyászra lett volna szükségem, de anyunak túl kínos volt, hogy 17 évesen nemi életet élek. Egyik alkalommal, amikor segíteni szerettem volna neki pogácsát sütni, de nem találtam a szaggatót, ő csak annyit mondott, hogy „Előbb tanultál meg ba*ni, mint a pogácsaszaggató helyét!”. 22 évesen HPV-s lettem, ezt a folyamatot (is) teljesen egyedül kellett kijárnom, függetlenül attól, hogy nem csak nemi úton terjed, de anyu szemében ez vállalhatatlan volt.

 

 

Ezek a történetek csak töredékei azoknak, amiket sérelmeztem. Mindezek ellenére nagyon szerettem és szeretem őket, s mindvégig biztos voltam benne, hogy ők is engem, csak nagyon-nagyon rosszul csinálják, csinálom és csináljuk. Sokáig tartott elfogadni őket olyannak amilyenek, és szeretni őket így, ahogy vannak, minden hibájukkal együtt.

 

Úgy 10 éve kezdtem önsegítő könyveket olvasni, amik hatására csak még dühösebb voltam rájuk, mint előtte. Haragudtam, mert elrontották a nevelésem, nekem ezért kellett szenvednem, a tőlük kapott dolgokat kellett feldolgoznom. Az ő nevelési hibáik nyomán szabotáltam a saját életem, ahelyett, hogy egy kiegyensúlyozott gyerekből szuper boldog felnőtté váltam volna. Nem vállaltam a felelősséget az életemért, pedig az az enyém, senki másé.

 

Két éve annyira mélyre süllyedtem a kívülről csodásnak tűnő életemben, hogy azon gondolkodtam, mi kellhet valakinek az öngyilkossághoz, mert bármi is az, engem bizonyos, hogy csak egy hajszál választ el tőle.

 

 

Kívülről csodás életem volt: álommunkahellyel, vezető beosztással, autóval, saját házzal és barátokkal. De belülről haldokoltam.

 

A házfelújítást végző mesterek semmibe vették a szavam, a munkahelyen 16 óráztam folyamatos stressz alatt, a szüleim lelkileg csak tapostak („itthon jobb mestereket nem lehet találni, neked senki sem elég jó, csak kritizálni tudsz”), volt egy szeretői viszonyom, amiből nem tudtam kilépni. A házam a felújítás miatt romokban állt, nem volt mennyezet, vakolat, csak az ajtót tudtam becsukni, még a kaput se zárni, lefekvés előtt összehajtogattam az ágyról a fóliát, ami a portól védte míg a munkások dolgoztak, a kerti csapnál mostam fogat, a szüleimhez jártam fürödni és ebédelni, és volt egy segédmunkás, aki nem értette, hogy nem én leszek a jövőbeni felesége, aki a gatyáit stoppolja. 

 

A dolgok 99%-a változtatható lett volna a hozzáállásommal, de nem tartottam ott, hogy vállaljam a felelősséget, egyedül változtassak. Ennek az időszaknak az enyhülésével úgy döntöttem, szakemberhez fordulok. 10 hónapig jártam heti rendszerességgel, az életem a nagyon rosszból egy vékony hajszállal kevésbé rossznak kezdett mutatkozni, de az is inkább a körülmények változása miatt, mintsem a terápiának köszönhetően.

 

Fél évvel később belépett valaki az életembe, aki barátként kezdett felemelni, pedig idegen volt. Többet segített 2 hónap alatt, mint a szakember a 10 alatt. Aztán azt ajánlotta, hogy az életem párkapcsolati részének orvoslásával forduljak olyanhoz, akinek erről diplomája is van, így bemutatott bennünket  egymásnak Adrival. Kapcsolatfüggő voltam, és olyan párkapcsolatokban vergődtem, ahol megaláztak, kihasználtak, verbálisan és esetenként fizikálisan is bántalmaztak.

 

Egy év önfejlesztéssel, rengeteg könyv, hanganyag, előadás, terápiás és önismereti munka után ott tartok, hogy a kapcsolatom a családommal nem tökéletes, de élhető és folyamatosan javul, mondhatni hogy levetkőztem a párkapcsolatfüggőséget is, szeretek egyedül lenni, tudok nemet mondani és egyre sűrűbben lépem át a komfortzónám.  Ahhoz, hogy eljussak idáig kicsit több, mint egy év kellett.

 

S mi van a családommal? Jelenleg a szüleim beszélgetnek velem, meghallgatnak, elmondják, ha gondjuk van és néha tanácsot is kérnek. Apu a „Mit akarsz már megint?” helyett „Most nem érek rá, de később visszahívlak. Puszi.”-val veszi fel a telefont. Ha 2 napig nem látnak, akkor felhívnak, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, mikor megyek feléjük. Ha beteg vagyok, felajánlják, hogy elvisznek az orvoshoz, hoznak gyógyszert, főznek teát. Ha betegség, kialvatlanság vagy bármi miatt nyűgösebb vagyok és elvesztem a türelmem, kicsit hangosabban mordulok fel, ami mostanában nagyon ritkán történik, de azért megtörténik, akkor anyu általában értetlenkedve néz rám, hogy most mi történt. Ha nekem valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy apu megkéri majd anyut, hogy halkítsa le vagy kapcsolja ki a tévét, és anyu kikapcsolja, mert épp velem beszélgetnek, akkor a leghatározottabban nevetségesnek tituláltam volna a felvetését,  de ha azt is hozzáteszi valaki, hogy az unokákra vonatkozó asszertív nevelési tippeket kérnek tőlem, pár nap múlva pedig azok sikerességéről beszélünk, akkor bizonyos, hogy hangos nevetésben is kitörök.

 

Az A-ból B-be vezető úton több mérföldköves állomás volt:

 

• Elkezdtem nemet mondani azokra a dolgokra, amiket elvártak tőlem, de nem volt kötelességem, nem szerettem volna megtenni. Volt-e bűntudatom? Igen, volt, de megküzdöttem vele.

 

• Elkezdtem kilépni a veszekedésekből. Ha valamit nem tudtak, vagy én nem tudtam asszertív és normális hangnemű kommunikációval megbeszélni velük, akkor hazajöttem tőlük. Ha átgondoltam, hogy kinek van igaza, akkor legközelebb megbeszéltük. Elismertem azt is, ha tévedtem.

 

• Megtanultam bocsánatot kérni.

 

• Megtanultam dicsérni és köszönetet mondani.

 

• Elkezdtem meghallgatni őket, megpróbálni megérteni az ő nézőpontjukat.

 

 

• Elkezdtem elfogadni őket, és leállni azzal, hogy erőszakkal neveljem, felébresszem, megváltoztassam, megváltsam őket.

 

• Elkezdtem abbahagyni a hibáztatást, csak nyugtázni, hogy ez most így van, és azon igyekeztem, hogy megoldást találjunk, ne bűnöst.

 

• Bevezettem az érkezési ölelkezéseket és puszikat, később a búcsúzkodóst is, azóta a kettő közt egy csomó „csak úgy” alkalmat is, legújabban pedig ezek mellé a „szeretlek”-et is.

 

• Soha nem válok el tőlük veszekedéssel, ha valami miatt neheztelek, akkor a standard búcsúzás mellé elmondom, hogy tudom, hogy dühösek, én is az vagyok, de ennek ellenére is szeretem őket.

 

• Őszinte vagyok, még ha tudom, hogy nem is lesz ínyükre a mondandóm, elmagyarázom, hogy mit miért gondolok úgy, ahogy és elismerem, ha valamit átértékelek a szavaik nyomán, nem ragaszkodom az igazamhoz, annak ellenére, hogy már magam sem tartom annak.

 

• Apró szívességeket teszek. (Itt megjegyezném, hogy legújabban apu is önszántából tesz szívességeket visszafelé, pedig neki korábban az apróbb kérések teljesítése is megerőltető volt. Anyunak azzal van dolga, hogy ne érezze kötelességének valami módon visszaadni ezeket a szívességeket, vagy elnézést kérni érte, ha épp akkor az nem áll módjában.)

 

• Ha tudom, hogy valami nehezebben fog menni, akkor megpróbálok rá felkészülni, elejét venni, kommunikálni róla.

 

Két történetet még hadd tegyek hozzá:

 

Egy motivációs videóból merített ihlett révén közöltem anyuval lassan már egy éve, hogy bármi volt, van és lesz, én őt akkor is szeretem: összeborulós sírás lett belőle, meg anyu részéről a kérdés, hogy ez esetleg egy öngyilkosság előjele akar-e lenni? Nem annak indult és nem is az lett belőle. Tény, hogy nehéz volt kimondani, de azóta érezhetően más a kapcsolatunk.

 

Apunak a szeretleket 2 hónapja sikerült kimondanom először úgy, hogy ne érezzem tőle magam hülyén és hiteltelenül, illetve hogy neki is 100%-ig átmenjen. Egy év kellett hozzá, és a kimondás napján 1,5 órát tépelődtem, hogy ez-e megfelelő nap, a mód, mi legyen a hogyan, mivel épp egy nézeteltérésen voltunk túl. Elmesélem ezt a történetet is:

 

Megkértem Aput, hogy segítsen mosogatni, takarítani vasárnapi ebéd után, mert anyunak szülinapja van és örülne neki, ha megcsinálnánk „helyette”, főleg, hogy most még beteg is. „Nincs kedvem!”- ennyit mondott, amire én meg, hogy „Nekem sincs, de megcsinálom, hogy anyunak örömet szerezzek vele”, ezzel indultam is a dolgomra. Sarokba szorítva érezte magát, mert szépen kértem, nyugodtan, vádaskodás és követelőzés nélkül. Hallottam, ahogy nagyot sóhajt, majd ahogy megindul, de azt is éreztem, hogy valami itt nem lesz kerek…

 

Mikor beérkezett a konyhába, minden alól elővette a csontos tányért és közölte, hogy most ő azt kiviszi a kutyáknak. Tudja, hogy anyu kutyáit is a sajátjaimként szeretem, részint azok is, és szárnyasok csontját soha nem adom nekik (az állatorvosok nem ajánlják és egyikük emiatt már kötött is ki az ügyeleten). Megkértem rá, hogy előbb foglalkozzunk a fontosabb dolgokkal, mint a tiszta edények elpakolása, ez-amaz bepakolása a spájzba, hűtőbe, de ő ment és vitte a csontokat. Mondtam, hogy egy nagy marhacsont van, azon majd összevesznek, majd én később odaadom nekik felügyelet mellett, és amit nem tettem hozzá, hogy a csirkecsontok nélkül. Ő viszont tudta, hogy miért ez a szép kérlelés, és kellett valami, amin összeveszhet velem, hogy az ürügy lehessen a miért nem segítben. Szóval kidobta a csontokat a kutyáknak, én meg lehajoltam és elkezdtem összeszedni szó nélkül, míg közben ő kiabált, sértegetett.

 

Aztán én mentem folytatni a takarítást, ő meg a számítógép elé ült, mert ha nem is sikerült olyan jól a terv, hogy én is nekiugorjak, ő legalább talált olyat, amivel konfliktusba kerülhet velem. Ezután következett az a bizonyos másfél óra tépelődés, mert dühös voltam, potyogtak a könnyeim a csalódottságtól, míg ő nem látta.

 

Végül többszöri nekifutásra, de csak sikerült összeszednem magam és elé állnom, hogy tisztázzuk azt, amiből a jelen helyzet fakadt. Végül oda jutottunk, hogy azért utálja a kutyákat és tesz nekem keresztbe velük kapcsolatban, mert én annyira szeretem őket. Ennek annyira nem volt így értelme, hogy mögé néztem és láttam. Elmondtam neki, hogy igaza van, nagyon szeretem a kutyákat, családtagok ők is, de amellett, hogy szeretem őket ugyanúgy tudom őt is szeretni, az nem vesz el a még kiosztható szeretetből, mert abból  kevesebb nem, csak több lesz, ha adod. Egy ennyire banális apróságon múlott, ez volt a vonal, amin megértette, amit már előtte is mondtam, hogy szeretem. Itt derült fény egy másik dologra is, amit már Adri, mint szakember világított meg a beszélgetésünk pontos ismeretében, hogy apu félt, hogy pár nélkül maradok és nem lesz majd kire számítanom, és a kutyák nem tölthetik be ezt a szerepet, ezért kellene szerinte helyettük embert szeretnem. 

 

Nemrég értettem meg, hogy a megbocsátás egy következmény, azaz egy folyamat beérése és hogy nálam most jött rá el az idő. Megértettem, hogy a szüleimnek is megvannak a saját démonaik, félelmeik, önértékelési gondjaik, rossz programjaik és feldolgozatlan sérelmeik. A hasonló gondokkal küzdőknek csak azt tudom mondani, hogy tartsanak ki: türelemmel, megértéssel és sok-sok feltétel nélküli szeretettel gyógyíthatóak ezek a sebek mindkét oldalról.

 

A terapeuta jegyzete:

 

Csoda, ami a történetet leíró kliensemmel, Imolával történt? Nem. Egy nagyon kitartó, érdeklődő és nyitott embert ismertem meg a személyében. Nem volt mindig ilyen, de amikor elkezdtünk együtt dolgozni, már meglátszott rajta, hogy jó ideje fejleszti önmagát: olvas, előadásokra jár, és igyekszik a nála tapasztaltabbak tanácsait megfogadni. A magánéletében azonban bőven voltak még kihívásai.

 

Ő viszont nem adta fel: hétről hétre konzekvensen eljött a tanácsadásra. Minden alkalommal átgondolta azt, amiket mondtam, amit megbeszéltünk, és megírta a „házi feladatokat”. Nem gondolom, hogy az elején könnyű dolga volt, mert a változás jó ideig csak hajszálnyi lépésekben volt érzékelhető, legalábbis a felületes megfigyelők számára. Egyszerre azonban elkezdett „begyorsítani a fejlődésben”.

 

 

Sosem felejtem el azt a napot, amikor éreztem, hogy most már „megérkezett”. Dátumra pontosan tudom, de hamarosan ő is érzékelte ugyanezt. Jobb lett a kapcsolata a szüleivel, a nővérével, az unokahúgaival. S nem utolsó sorban, kigyógyult a kapcsolatfüggőségből. Megtanult egyedül lenni, egyedül is jól érezni magát ahelyett, hogy csak a magány tűzoltására funkcionáló párkapcsolatokba bonyolódjon.

 

Ez nem azt jelenti, hogy innentől csak hátradől a fotelben megnézni a Happy End feliratot, de szerintem ő sem erre vágyik. Önmagunk megismerése, fejlesztése olyan izgalmas és hasznos út, aminek ha az ember felfedezi az előnyeit, többé nem akarja teljesen abbahagyni. Mentálisan sem fogyókúrázni érdemes, hanem életmódot kell váltani…

 

Mondhatjuk azt, hogy neki könnyű, hiszen volt miből fizetni az előadásokat, a konzultációkat, hiszen igazgatóként dolgozik. De ezt sem adják ingyen! Ismerve őt hétről hétre, tudom, hogy milyen kemény munka és mennyi felelősség rejlik a kellemes fizetés mögött. Ez nem az a vállalkozás, ahová politikai kapcsolattal lehet bekerülni. Imola a mai napig is folyamatosan dolgozik azért, hogy a cég tulajdonosai továbbra is bizalmat szavazzanak neki. A pénzét ő is elkölthette volna márkás cipőre, vagy cigarettára…

 

De helyette a tudatosságot választotta. Mi magunk vagyunk a legizgalmasabb bank a világon, hiszen itt csak rajtunk múlik, hogy mennyit fektetünk be, és az mennyit kamatozik!

Korábbi Okos Magos termékeink blnce néven érhetők el!

Vissza
Korábbi Okos Magos termékeink blnce néven érhetők el!