OKÉ, HOGY JÓGÁZNI TRENDI, DE NEM MINDEGY, HOGY HOL… –

2018 október 15. Gombás Nikoletta

Mire jut egy kezdő jógázó és a jógaoktató, ha ketten végiglátogatják Budapest különböző stúdióit?

 

Az utóbbi hónapokat továbbképzéseken töltöttem: szerettem volna még több irányzatban még több tudást felhalmozni. Egyes tanfolyamok a végső képesítés megszerzését nem csak vizsgához, hanem óralátogatásokon való részvételhez is kötik, így ez remek alkalom volt arra, hogy szétnézzek fővárosunk olyan jógastúdióiban is, ahol még nem jártam. Ehhez egy barátom kíséretül szegődött, ami azért is volt hasznos, mert ő a kezdő jógázó szemszögéből tekintett az órákra. Mindenkinek, nekünk is megvannak azok a nehézségeink, gyenge pontjaink, amelyek odafigyelést igényelnek.

 

Előrebocsátom, hogy az alábbi észrevételek és vélemények csak kettőnk tapasztalataiból táplálkoznak, személyes észlelések. Sőt, nem hallomás vagy hír alapján jutottunk el az egyes stúdiókba, hanem teljesen véletlenszerűen látogattuk meg az éppen időben beleférő helyeket. 

 

Az első élményünk egy számunkra ismeretlen helyen már a stúdióba való belépéskor pozitív kezdetet vett. Meleg fények, ízléses és különleges berendezés. Azt gondoltuk, hogy egy ilyen eldugott kis teremben ketten-hárman lézengünk majd az órán, ehelyett aznap alig fértünk be a körülbelül tizenöt főt elbíró helységbe. Az eszközök egy része kikészítve a leterített matracokhoz a világos teremben, márpedig tőlem plusz pont jár minden jógastúdiónak, amelyik nem pincében van. A kedves, ám határozott oktató hölgy elmondta az adott időszakhoz fűződő aktualitásokat és előrebocsátotta, hogy ezek alapján mire helyezzük ma a hangsúlyokat, milyen energiákkal és módszerekkel dolgozunk. Nem vagyok egy lelkes közösen kántáló jógás, a társam sem, így kapóra jött, hogy már óra előtt jeleztük az oktató felé, hogy sajnos öt perccel a kiírt vége előtt távoznunk kell. Viszont kaptunk egy kellemes jógaórát addig is: oktatónk értelmes, egyéni gondolatokkal fűszerezte a gyakorlást, viszonylag kevés közhely és Coelho-jellegű nagyokosság hangzott el, volt min elgondolkodni. Egyszerűen úgy éreztem, testileg és lelkileg is kaptam valamit. Hogy mi az, az nagyon gyakran soha nem derül ki a jógával kapcsolatban, így nem is firtatom, de egyértelműen több voltam az óra végére, mint amikor megérkeztem.

 

 Talán túl sokat vártunk egy következő állomásunktól, hiszen egy régi, több stúdióval is rendelkező lánc egyik termébe mentünk. Talán az sem segített, hogy a helyszínen tudtuk meg: sem az óra stílusa, sem az oktatója nem egyezik meg azzal, amit és akit az órarendben kiírtak. Azt értettük, hogy a jógaoktatónak is jár szabadság (háhh, még jó!), a vendégnek azonban az előzetes információ járt volna akár a weboldalon, akár közösségi médiában a helyettesítésről. Kértem itt is óra előtt az óralátogatási lapomra az oktató aláírását, azonban éles hangú elutasítást kaptam, „majd óra után” – pedig esküszöm nem állt szándékomban elszökni. Még! Mert az óra első tíz perce után már igen… Fordítottam hátra sandán a fejem, de a bejárati ajtó természetesen zárva. Egy pillantás társamra, és tudtam, ugyanarra gondolunk. Nincs kiút, nincs aláírás, maradni kellett. Azt hittem, életem legramatyabb jógaórájához van szerencsém, történelmi pillanat, ám másik stúdió végül elvitte ezt a címet (ahogy azt mindjárt olvashatjátok). Nem tudom megmondani, milyen stílusú gyakorláson vettem részt. Nem kaptam figyelmet, nem kaptam élményt, mosoly is csak az első sorban vihorászó régi ismerősöknek járt. Hiányzott az óráról a struktúra, de legfőképpen a törődés, az adni akarás hiányzott – mindaz, ami a jógát jó esetben megkülönbözteti egy tömeg-aerobictól. Ugyan odajöttek hozzám igazítani, aminek örülök, de érzés nélküli taszigálás lett belőle. Megmondani nem tudom, hányszor néztem az órára közben, és mindig nagyon messze volt még a vége. Nem esett jól, nem mozgatott át, nem vitte utazásra sem a testem, sem a lelkem, csupán azt fogadtam meg, hogy ide soha többet – és nem csak azért, mert az én ízlésemnek kifejezetten sivár és ronda a terem, pedig az egyszerűséget még kedvelem is, hanem mert ez nem volt élmény. Sem nekem, sem az oktatónak. Mindketten letudtuk a dolgot és kész.

 

Aztán, ahogy írtam, lett ennél rosszabb. Míg az eddigiek részben szubjektív, ízlésbeli megfigyelések, a következő stúdióban már olyan események történtek barátommal és részben velem is, amelyek sérüléshez, „soha többet-jóga” élményhez vezetnek. Kicsi stúdió, ennek megfelelően kevés résztvevő. Oktatónk érezhetően új volt a helyzetben, izgult, ámde úgy tűnt, készült lélekben és aktuális információkkal, így ekkor még bizakodtam. Akkor tudtam, hogy itt baj is lehet, amikor egy olyan mélységű mellkas- és csípőnyitással kezdtük, amit az óra közepe előtt nem szokás előszedni, amelyre elő kell készíteni a testet (és a lelket is). Ezt egy ugyanezekre a területeket célzó gyakorlatsor követte, vagyis nem volt könyörület. Barátomra nézve láttam, hogy nem helyesen van a pózban – ami akkor nem tragédia, ha az nem sérülésveszélyes, hanem csak mondjuk hanyag, vagy kevésbé mély. Nem tudtam rajta segíteni. Nagyobb baj volt, hogy oktatónk csukott szemmel önmagába mélyedve, a matracára tapasztva töltötte az órát, semmit nem érzékelt belőlünk. Nem érzékelhette a rezgéseket, nem látta a helytelen tartást, nem hallotta, hogy már én is kényelmetlenül mocorgok, pont annyira mentünk vele, mintha Youtube alapján jógáztunk volna. Az egész óra így telt el. Barátom iszonyatos hátfájással, én csípőfájdalmakkal távoztam. Igen, ez volt életem legrosszabb jógaélménye. Mert az is baj, ha valakitől nem kapok semmit – de itt elvettek tőlünk. Nem érdekel, hogy a nagy ablakok miatt világos volt a terem.

 

♦ Volt tömeg-élményünk egy másik helyen is: itt is sokkal több vendéget engedtek be az órára, mint ahányan kellemesen elfértünk volna. Nekem nem volt ezzel gondom, de el tudom képzelni, hogy egy erre érzékenyebb léleknek nem esik jól ha éppen szanaszét tekeredés közben szorul be két ismeretlen közé, vagy észlel egy idegen talpat a matracon az orra alatt (itt ez megesett). Nagyon klasszikus órát kaptunk, sem többet, sem kevesebbet. Oktatónk nem tett bele plusz energiákat, csak annyit, amennyi az óra megtartásához szükséges. Nem volt különösebb íve a gyakorlásnak, jött egyik póz a másik után, és igen, vannak ilyen napok, nem kell minden nap megváltani a világot. A nagy népsűrűség előnye az volt, hogy mellettem gyakorló barátomat ki tudtam javítani, amikor káros dolgokat művelt – a hátránya pedig az, hogy ezt nekem kellett megtennem, mert oktatónk a közönség körülbelül egynegyedét láthatta át, még kevesebbekhez juthatott volna el a matracok közt. Szóval befizettük, jógáztunk, elpakoltuk az eszközöket (kinek miből jutott egyáltalán), és hazamentünk. Olyan élmény volt, ami bármikor baj nélkül megismételhető, általa a jóga megkedvelhető, de mélyebb tudást, megértést nem akar adni.

 

♦ Jártam aztán olyan helyeken is, ahol a stúdió által szolgáltatott matracokat nem jógázásra találták ki, hanem strandolásra, nyilván a minőségi jógamatrac nem olcsó mulatság, ezen lehet spórolni. Naiv voltam, nem vittem a sajátomat. A gyakorlásnak volt témája, ami nálam aztán napokig tartó derékfájdalomban merült ki, amit évek óta nem éreztem, és most sem gondolom, hogy hasznomra vált volna. Kísérleteztünk mindenféle, jógától kissé távolabb álló tartással és módszerrel, aminek változatosság lévén még örültem is, mindaddig, amíg nem éreztem, most már baj van, és jó lenne, ha az oktatónk adna nekem iránymutatást arra vonatkozóan, merre van a kiút, miért érzem azt, amit, vagy mit kellene éreznem, és baj-e, hogy én ezt és ezt érzem. Elméletben fel kellett volna szabadulnia sok energiának, emléknek, gyermekkorom fő traumáit oldhattam volna meg állítólag, erre ott feküdtem sajgó derékkal és ismét az órát kerestem a falon, miközben a vacak matracon úgy csúszott ki a kezem alólam, mintha vazelinnel kentem volna be. Pedig itt is voltak ablakok… de ez már ismét vajmi kevés volt a boldogsághoz. 

 

♦ Utolsónak még elmesélem azt a helyet, ahol több stílusú órán is részt vettem, mindhiába, mert ugyanaz az oktató szinte sorrendben ugyanazokat a pózokat, ugyanazzal a módszerrel, ugyanannyi ideig kitartva tanította. Igen, itt is megkerestem az órát a falon, és elméláztam azon, hogy valaha vissza akarok-e jönni ide, mert ha igen, akkor nem érdemes vállalnom, hogy fél órával a gyakorlás kezdete után elkezdem összepakolni a matracomat és a táskámat, és átgyaloglok a termen a kijáratig.

 

Tanulság? Örülök, hogy végigjártam ezeket és más jógastúdiókat is. Ha jót akarok, azt a jót meg kell keresni, és nem biztos, hogy a legközelebbi sarkon vár rám, lehet, hogy a város túlsó felébe kell mennem érte. Hogy a happy endet mondjam: ugyan nem ennek a turnénak köszönhetően, ám most minden pénteken ezt teszem – megyek ahhoz az oktatóhoz, akiben megbízom, aki még soha nem okozott fájdalmat, nem mondott sületlenséget, nagy számú részvétel esetén átköltöztet bennünket a nagyobbik terembe, tudja a nevemet, és visz előre. Minden alkalommal van valami új, és van olyan, amit újra és újra megpróbálhatok, óráról órára csiszolhatok és újraértelmezhetek. Remegő lábakkal és energiával telítve megyek haza, és alig várom, hogy megint péntek legyen! Érezhetően fejlődök, minden egyes alkalom után. Ehhez rengeteg jógastúdió órarendjének nézegetése, oktatók utáni nyomozás, a fent leírtakhoz hasonló félrenyúlások és próbálkozások kellettek, de a péntek délelőttömet én már senkinek nem adom!

 

Ha érdekel a jóga-téma, akkor olvasd el Niki előző cikkét is:

 

NEHOGY EZÉRT HAGYD KI A JÓGÁT! – 9 ÓRIÁSI TÉVHIT A JÓGÁRÓL

Korábbi Okos Magos termékeink blnce néven érhetők el!

Vissza
Korábbi Okos Magos termékeink blnce néven érhetők el!

Kapcsolódó cikkek